SANZONÉNEKES

 

Nincsenek véletlenek….

Bár közhely, de nagyon úgy tűnik, hogy bizonyos esetek csak azért történnek, úgy, ahogy történnek, hogy ezt a tételt bizonyítsák. 

Velem például ez történt:

 Igen kis gyermek voltam még, az anyanyelvemet remekül birtokoltam már, de semmi idegen nyelv nem került a közelünkbe, ezért nem is beszéltem más nyelvet. Viszont mint mindenki, én is hallottam a rádiót, és egy-egy külföldi dal megfelelő számú meghallgatása után és is produkáltam a magam idegen nyelvű változatát. A legeslegelső ilyen egy francia szám volt: A viaszbaba. 

Az Eurovíziós dalfesztiválon nyer a szám ekkor, és egy nagyon fiatal, nagyon helyes, teljesen ismeretlen szőke francia lány énekelte, mutálós hangján: France Gall. Azt hiszem abban az évben egész Európa fiúi beleestek a kislányba, aki igencsak bájos volt. 

Nos, a dalt betéve tudtam, persze fogalmam sem volt, hogy mit jelent a „pupé dö szír pupé de szon”, amit nagy önbizalommal énekeltem újra meg újra – a család egy bizonyos részének felkérésére. 

Ki gondolta volna, hogy néhány év múlva már francia nyelvi közegbe kerülök majd, és egész más viszonyom alakul az egész francia kultúrával? Persze senki, de mivel a közhely önmagát akarta igazolni, így történt. Ennek folyományaként viszont tökéletesen értettem egy idő után azt, amit az ottani rádió sugárzott. És ez revelatív volt. Nemcsak azért, mert olyan dallamokat, olyan szövegeket hallottam, amilyeneket addig még soha, hanem mert azok a hangok, akik énekeltek, teljesen mások voltak, mint amihez addig hozzászoktam. Megdöbbentett a dalok világának gazdagsága, és az a hihetetlen eredetiség, amivel a legérzékenyebb témákhoz nyúltak a szerzők. Rendre olyan érzés fogott el, hogy igen, ezt érzem én is, de soha nem tudnám így megfogalmazni! Meglepő módon a filozofikusabb, nem igazán slágerhez illő szövegekhez könnyen megjegyezhető, dúdolható dallamok jártak, semmit sem vonva le azok drámaiságából, sőt inkább felerősítve azt. Majd rögtön utána a kérdés: ki éneke? Ki ez? Merthogy a dallam, a szöveg, és az énekes teljes egységet alkotott. 

Ez volt az a pillanat, ami elkötelezett a műfaj iránt. Azóta több évtized telt el, de tulajdonképpen minden egyes sanzonnál (merthogy magyarul ez a műfaj neve), ennek a pillanatnak a varázsa jön vissza, és talán ez az, amit minden dalon túl szeretnék átadni azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy meghallgatnak.

Az meg külön szerencse, hogy olyan zenésztársakkal hozott össze a jó sors, akik osztoznak velem ebben a kalandban, és akik több, mint egy évtizede alkotótársak minden egyes koncert során.

Velük együtt jutottunk el a sanzon hazájába, Párizsba, ahol 1996-ban a „Legjobb Külföldi Előadó” díjat hozhattuk el a sanzonverseny nemzetközi mezőnyében.

És ami a legszebb: olyan dallal nyertünk, ami a helyi közönség számára ismeretlen volt, pedig francia szerzemény. És nagyon szép! Azóta is minden koncerten éneklem, címe: „Il pleut sur Bruxelles…”  itt meg is nézhető