HELYETT...
Sokat nem
szeretnék időzni az életem felidézésében, mert már olyan
hosszú időre kellene visszamennem, hogy az már engem is
megriaszt.
Röviden: a múlt
évezred hagyott engem örökül ennek az újnak. Büszkén
vállalom, hogy minden sejtemben valahogy hordom magamban azt
a régit, és nem szeretném elfelejteni azokat az éveket, még
akkor sem, ha már akkor is tudtam, hogy nem a történelem
legjobb időszakát, és nem a legideálisabb földrajzi
területét szánta nekem a sors.
De ezzel többen
vagyunk így, nem igaz?
Lényeg, hogy ide jártam bölcsödébe, óvodába, általános, majd
középiskolába. Láttam felépülni az Erzsébet-hidat, évekig
lestem, hogy mikor pillantom meg a kettes villamosról a
túlsó parton a siklót, ahogy újra elindul a Várba,
gyűjtöttem a takarékbélyeget, ettem a zizit, mélyen
azonosultam Böbe baba világával, szavaztam a
Táncdalfesztivál énekeseire (persze nem mindre), és én is
énekeltem a tükörrel szemben egy hajkefét tartva a szám
elé, hogy "nonoleteááá...". Karácsonykor örültem a
narancsnak és a szárított fügének, mert ez azt jelentette,
hogy tényleg itt a karácsony. Itt hittem el, hogy: "előttem
az élet", és hogy majd "én megmutatom.". De sajnos itt
csalódtam én is ebben-abban, úgyhogy annak rendje s módja
szerint felnőttem.
Itt
sikerült bejutnom egy nagyon sokak által -és általam is-
áhított főiskolára, ami azért nagyon nagy dolog volt. Főleg
akkor!
És
azóta csinálom a pályát, aminek nyomait ezen az oldalon
meglehetős részletességgel, és gazdagon illusztrálva
láthatja bárki. Nem rossz lista. Örülök, hogy összejött
ennyi, és remélem, még nincs tele a lap!
Bardóczy Attila
|